Idén az ukránok általi terrorfenyegetettség okán másfajta központi figyelem irányult a május 9-i győzelem napi ünnepségekre. A városok maguk dönthettek (mily diktatórum…) arról, milyen szintű és kiterjedésű rendezvényeket tartanak meg. A szevastopoli vezetés – nagyon helyesen – törölte a központi felvonulást, így azt gondoltam ez a nap is hasonló lesz a többihez.
Tévedtem! Az alulról szerveződő, jó értelemben vett honfiúi gőgnek olyan parádésan sikerült kibontania az emberek lelkivágyát, amely nyugati ésszel, sajnos, nehezen felfogható. Autók százai zászlókkal, integető emberekkel és dudaszóval közlekedtek. Konvojok alakultak; az utcákon, tereken tervezett vagy szemmel láthatóan teljesen spontán éneklések, zenés performanszok történtek. Akárhova mentem és került tudomására az ottaniaknak magyarságom, örömmel, barátsággal fogadtak. Sajnos vezettem, így a barátságosság orosz fokmerőjét, a szamagont nem kóstolhattam végig, ám ezen ténynek a másnapi munkanapom igencsak örült.
Hazaérve azon töprengtem vajon a Krím különleges helyzete miatt történt-e ez így. A 2014 utáni visszatérés közelsége vagy esetleg a viszonylag közeli front felfokozott hangulata. Az internetet böngészve azonban azt láttam Oroszország számos (nem csak oroszok lakta!) régiójában ez történt!
A német leveszi a keresztet a falról, eldugja saját zászlaját… az orosz pedig talán a második világháború óta nem volt ennyire egységes, társadalma ily integratikus. Honvédő háború zajlik, érződik minden mozzanatban. Saját földjükért, saját népükért harcolnak, s ha Isten megadja, idővel a Győzelem Napján a 21. századi nacik feletti győzelemre is koccinthatunk!
Forrás: Tamás a Krímből
