Amikor elindultam a határhoz, Budapesten keresztülhajtva számos, vadul közlekedő, sokmilliós autót láttam, mint eddig még soha. Ukrán rendszámmal. Akkor még nem értettem… Hazafelé már minden világos, drámai és elgondolkodtató volt. Megint politikai kényszerpályán vagyunk, megint a kommunista-fasizmus oldalára kerültünk, mert egy olyan szövetség tagjai vagyunk, amely szövetségben már nincs jog, nincs emberiesség, igazság és tisztesség. Ismét egyetlen nemzetet gyűlöl Európa, és ismét a hazudozás és a halál kultúrája uralkodik a világban.
Kíváncsian indultam a határátkelőhöz, de ha tudom, hogy milyen információk várnak ott rám, nem mentem volna…
Az iskola, amelyben most nem tanítanak, hanem menekültszállásként működik, zsúfolásig megtelt. A tornaterem telis-tele adományokkal. A magyar személyzet (az egyik szeretetszolgálat) önkéntesei szeretettel fogadják a menekülteket. A kormány orvosi ellátásban, pszichológusi segítségben, étel, ital kiosztásában részesíti őket.
Kisírt szemű asszonyok, reménytelenséget tükröző tekintetek, síró gyermekek, távolba merengő felnőttek között járok. Asszonyok és gyermekek sokasága… akik mindenüket otthagyva az életükért menekültek el egy őrölt országból, ahol saját állampolgáraik élete semmit nem számít, ahol emberek ezreit mészárolták le… és nem csak a háború alatt, hanem előtte is éveken keresztül. Tolmáccsal kezdek beszélgetni egy asszonnyal.
– Mariupolból jöttem a két gyermekemmel. Temetőn, erdőn keresztül szöktünk ki a városból éjszaka, mert a katonák fegyvert fognak azokra, akik el akarják hagyni a várost. Mindössze annyit engednek meg, hogy a légiriadó alatt lemehettünk az óvóhelyre, de utána visszaparancsolnak a lakásokba. Ellátás nincs, és az oroszok által biztosított humanitárius folyosót sem nyitották meg, illetve kijárási tilalmat hirdetett az ukrán állam. Fegyverrel hajtották vissza azokat, aki megpróbáltak kijutni a városból… Ukrán létemre az ukrán állam foglya voltam. Ezért menekültünk el onnan. Rettenetes út volt… – zokog fel az asszony, és magához szorítja a két gyermeket…
Azt már meg sem kérdeztem, hogy hol a férje, hogyan jutott el a magyar határig… Egy másik asszony is egy kisgyermeket tart az ölében. Odalépek és megszólítom… Ömlik belőle a szó, a tolmács alig tud lépést tartani vele.
– Én is ebből a kísértetvárosból érkeztem. A férjem magas beosztású ukrán köztisztviselő, volt utazási engedélye, így kijutottunk a városból. Elhozott Munkácsra, de onnan vissza kellett mennie. Való igaz, hogy az ukrán katonaság az ukrán lakosságot túszként tartja fogva. Útközben is lőttek ránk… az ukránok! Amíg az oroszoknak parancsban van, hogy civilekre nem lőhetnek, addig az ukrán kormány a saját polgáraira lövet… Borzalom ez uram. El sem tudják képzelni mi folyik ott. Imádkoztunk, hogy az oroszok mielőbb szabadítsák fel a várost, de ők is azért haladnak olyan lassan, mert meg akarják kímélni a lakosságot. Nem tudom mi lesz még ebből a háborúból, de az ukrán kormány szadista és elmebeteg, ez biztos. Nem hiszem, hogy a németek a második világháborúban így bántak a saját polgáraikkal. Ezek rosszabbak a náciknál. Lehet, hogy már a férjem sem él… – és ez a nő is elsírja magát…
Egy éppen beérkező autóbuszról emberek szállnak le. Egy fiatal lány véresen, sárosan, kisírt szemmel, csomagját maga után húzva indul az épület felé. Többen odasietnek hozzá, és kérdezik magyarul, mi történt vele. Nem érti. Ukrán. A tolmács is odaér… a lány nem akar beszélni. Majd később, az orvosnak és a pszichológusnak, könnyek között kifakad: – Megerőszakoltak. Fegyveres ukránok voltak… A sajátjaink… érti mi történik ott?
– Már csak a nők és a gyerekek jöhetnek át. A férfiaknak 5000 eurót kell fizetniük, ha nem akarnak ezért a szemét kormányért meghalni. Itt nem Ukrajnáról van szó. Ez egy politikai játszma. – csapódik mellém egy ukrán asszony. – Akiket itt lát, azok mind Zelenszkijnek és a maffiájának az áldozatai. Világháborút akarnak, mert ez az USA akarata… Az oroszok a saját népüket, és ma már az ukrán népet is védik, mert ezek állatok uram… állatok! De itt is van valami nagyon furcsa dolog. Mióta itt vagyok, megtörtént az is, hogy éjjel a folyón át jöttek férfiak, mert nem volt 5000 eurójuk… és a magyarok visszaadták őket az ukrán hadseregnek. Nem értem én ezt az egész kurva világot… És ami a legfurcsább, hogy az ukránok többsége rajong azért a bohócért, pedig amilyen bűnöket elkövet a saját népe ellen, azért egyszer meg kell fizetnie. És a világnak, a maguk Uniójának is fizetnie kell ezért az egészért, ami most velünk történik. De megfizet Putyin is, mert másképpen is meg lehetett volna oldani az ukrajnai oroszok ellen elkövetett bűnök megtorlását. Nem kellene egy egész népet, egy országot és majd a világot is lángba borítani… – és ahogy mellém szegődött, úgy el is tűnik a hölgy, de pár perc múlva ismét ott áll mellettem és beszél… – Azok a kamionok, amiket maguk küldenek tele adományokkal, élelemmel és tisztálkodási eszközökkel, tudja hová kerülnek? Azonnal viszik tovább az ukrán hadseregnek vagy ki tudja kiknek, de nem oda kerül, ahová maguk szánták… – és ismét, köszönés nélkül tűnik el az asszony.
Ajánló
Az élet ára tehát 5000 euró, amit az ukrán fegyveres határrendészeknek kell kifizetni a határátlépés fejében. Ha nincs, jön a megerőszakolás, a visszaadás… akárcsak harminc egynehány éve, amikor Ceausescu fogdmegjeinek adta vissza a magyar határőrség a diktatúra elől menekülő magyar fiatalokat…
A világ nem változik. A mai helyzetben ott van 1944., 1989. és az összes embertelenség, ami eddig, a civilizáltnak nevezett világról fellelhető a történelem lapjain. A száguldozó, tízmilliós autók tulajdonosainak volt 5000 eurója… Sok millió embernek azonban nincs. Ők a mai világpolitika túszai, járulékos veszteségei… Mégis ők, mi felelünk, halunk meg, válunk áldozattá…
Nem kellett volna a határ közelébe sem mennem… mert ismét belém nyilallt a gondolat: a világ megérett a pusztulásra…
