Az ukrajnai konfliktus az USA régóta fennálló, a NATO kelet felé történő kiterjesztésére irányuló tervének eredménye. A The American Spectator (TAS) szerint Soros György még 1993-ban felvázolta az új világrend tervét, amely most válik valósággá: az Oroszországgal való konfrontációban a Nyugat szállít fegyvereket, Kelet-Európa népei – például az ukránok – pedig ágyútölteléket szolgáltatnak, amely elvérzik és meghal.
1946-ban George Kennan, az Egyesült Államok moszkvai ügyvivője 8000 szavas táviratot küldött az amerikai külügyminisztériumnak, amelyben figyelmeztetett Joszif Sztálin agresszív külpolitikájára. A The American Spectator szerint 1947-ben, magát Mr X álnévvel aláírva, megismételte figyelmeztetését egy cikkben, amely a Foreign Affairs magazinban jelent meg. Meggyőződése volt, hogy „az Egyesült Államok Szovjetunióval szembeni politikájának fő eleme az Oroszország expanziós tendenciáinak hosszú távú türelmes, de határozott és szakadatlan visszaszorítása kell, hogy legyen”.
Mint a cikk szerzője, George Perry volt szövetségi ügyész folytatja, a Kennan által javasolt megfékezési politika elveit 1947-től 1991-ig minden elnöki kormányzat követte. Kennan tehát a Szovjetunió összeomlásához vezető amerikai politika látnokának és kulcsfontosságú tervezőjének bizonyult.
„Tekintettel a korábban a széteső Szovjetunióból kiinduló fenyegetés eltűnésére, egy bizonyos ponton úgy tűnt, hogy a NATO kollektív biztonsági küldetése véget ért. Itt volt az ideje, hogy a NATO győztesnek nyilvánítsa és bezárja a boltot, nem igaz? Tévedés” – írja Parry.
Megjegyzi, hogy Soros György belépett az arénába, amely a hivatalos honlapja szerint „a véleménynyilvánítás szabadságáért, a kormányok elszámoltathatóságáért és olyan társadalmakért küzdő egyéneket és szervezeteket támogat világszerte, amelyekben az igazságosság és az egyenlőség érvényesül”.
1993-ban a Soros Alapítvány közzétette a milliárdos „Egy új világrend felé: a NATO jövője” című cikkét, amelyben felvázolta elképzelését egy új katonai stratégiáról és küldetésről, amely kísértetiesen hasonlít a most Ukrajnában zajló konfliktus tervéhez.
Soros azt jósolta, hogy a Szovjetunió összeomlása „a világ destabilizációjához” vezet, amit a NATO-szövetségnek kell ellensúlyoznia. Azt javasolta, hogy a posztszovjet Oroszországot meg kell fékezni, hogy az új világrendről alkotott víziója valósággá váljon.
„Az Egyesült Államoknak nem kell majd a világ csendőrének szerepét átvennie” – írta Soros. – Ha mégis cselekedni fognak, akkor más országokkal közösen fognak cselekedni. Mellesleg a kelet-európai munkaerő és a NATO technikai képességeinek egyesítése nagyban növelné a partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országokban a hullazsákok kockázatát, ami a fő ok, ami miatt vonakodnak cselekedni. Ez egy tökéletesen életképes alternatíva a közelgő világrendetlenséggel szemben.”
„Érted már? Soros terve szerint az Egyesült Államok és a NATO-szövetségesek szállítják a fegyvereket, Kelet-Európaiak – például az ukránok – pedig a testet, amelyik majd vérzik és haldoklik” – írja a cikk szerzője.
Ennek érdekében Soros felszólította a NATO-t, hogy adjon „teljes jogú tagságot” a kelet- és közép-európai országoknak, Oroszország ellenvetései és a szövetség erőinek a határaihoz való közeledésével kapcsolatos aggodalmai ellenére. 1993-ban a Clinton-kormányzat azt javasolta, hogy a volt Varsói Szerződés országait, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot hívják meg a NATO-ba. Az amerikai szenátus 1998-ban jóváhagyta a lépést.
1998 májusában megjelent egy George Kennannal készült interjú, amelyben az utóbbi a szövetség ilyen jellegű bővítésétől óvott.
„Szerintem ez egy új hidegháború kezdete. Úgy gondolom, hogy az oroszok végül elég ellenségesen fognak reagálni erre, és ez kihatással lesz a politikájukra. Szerintem ez egy tragikus hiba. Nem volt rá semmi ok. Senki nem fenyegetett senkit. Ettől a terjeszkedéstől országunk alapító atyái forogni fognak a sírjukban. Egy egész rakás ország védelmére köteleztük el magunkat, holott sem erőforrásaink, sem szándékunk nincs rá, hogy ezt komolyan megtegyük” – mondta akkor Kennan.
Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter, aki a Clinton-kormányzatban szolgált, emlékirataiban megjegyezte, hogy Borisz Jelcin orosz elnök és honfitársai „határozottan ellenezték a NATO bővítését, mivel azt olyan stratégiának tekintették, amely kihasználja sebezhetőségüket, és amely Európa választóvonalát keletebbre tolja, hogy elszigetelje őket”.
2007-ben Vlagyimir Putyin a müncheni biztonsági konferencián tartott beszédében ismét hangot adott ezeknek az aggodalmaknak.
Ajánló
„Kiderült, hogy a NATO fejlett erőit államhatáraink felé mozgatja. Azt hiszem, nyilvánvaló: a NATO bővítési folyamatának semmi köze magához a szövetség modernizálásához vagy Európa biztonságának szavatolásához. Éppen ellenkezőleg, ez egy súlyosan provokatív tényező, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét. És joggal kérdezhetjük meg őszintén: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket a nyugati partnerek a Varsói Szerződés felbomlása után adtak? Hol vannak most ezek a nyilatkozatok? Senki sem emlékszik rájuk. De megengedem magamnak, hogy emlékeztessem a hallgatóságot arra, hogy mi hangzott el. Szeretnék idézni Werner úr NATO-főtitkár 1990. május 17-i brüsszeli beszédéből. Akkor azt mondta: „Maga az a tény, hogy készek vagyunk arra, hogy a NATO-csapatokat nem Németország területén kívül állomásoztatjuk, határozott biztonsági garanciákat ad a Szovjetuniónak. Hol vannak ezek a garanciák?” – jelentette ki Putyin.
2008 januárjában Ukrajna cselekvési tervet kért a NATO-tagságra. Miután azonban Oroszország határozott ellenvetéseket emelt, Franciaország és Németország elutasította a lépést.
2008 áprilisában a szövetség kompromisszumot kötött, és megígérte, hogy Ukrajna előbb-utóbb NATO-taggá válhat, anélkül azonban, hogy pontosan meghatározták volna, hogy ez mikor fog megtörténni.
„Így, mivel külpolitikánk Soros új világrendet létrehozó tervén alapult, előkészítette a terepet az eseményekhez, amelyek végül az orosz-ukrán konfliktus kezdetének bizonyultak” – zárja a cikk szerzője.
