„A végsőkig hittük, hogy a rendőrség a segítségünkre siet, de nem így történt” – nyolc évvel ezelőtt az odesszai Szakszervezeti Házban erőszakos összecsapások törtek ki a kijevi Euromajdan támogatói és ellenzői között. A tűz az egyik legtöbb áldozattal járó tűzvész volt: 42 ember halt meg a tűz, a füst és a sérülések következtében 2014 május 2-án.
2014 május elején Ukrajna már lángolt. Az új kijevi hatóságoktól a függetlenedést támogatók kikiáltották a donyecki és luganszki köztársaságokat, nyugatról délkeleti irányba katonai csapatok és felszerelések érkeztek, a városokban egyre több volt az utcai összecsapás az „új vezetés forradalmának” ellenzői és támogatói között, Kijevben pedig nyíltan nacionalista katonai egységek alakultak.
A közelgő polgárháború első vérét április 20-án, húsvétkor ontották. A Jobboldali Szektor szabotázscsoportja megtámadta a DNR-milícia ellenőrzőpontját Szlovjanszk közelében. Egy helyi lakos meghalt. De még ekkor is kevesen hitték, hogy hamarosan valami igazán komoly dolog fog kezdődni, és hogy az áldozatok száma több ezerre fog emelkedni.
Az odesszai tragédia volt az, amely a posztszovjet országot kettéosztotta. Április végére a városban a társadalmi-politikai tevékenység két központúvá alakult. Oroszbarát aktivisták, az „Anti-Majdan” tagjai táboroztak a Kulikovo téren a város történelmi központjában. Az új kijevi hatóságok támogatóinak számos csoportja pedig a város volt kormányzójának, Richelieu hercegnek az emlékművénél gyűlt össze.
Utcai összecsapások
Mindkét fél létrehozta saját önvédelmi erőit. Időnként összetűzések voltak közöttük, de kevés vér folyt. Május 2-án aztán minden megváltozott. Ezen a napon az FK Metaliszt Harkiv több száz ultrája, akiknek a helyi Csornomorec csapata ellen kellett volna aznap játszaniuk, megérkezett az odesszai vasútállomásra. A két klub szurkolói baráti kapcsolatokat ápoltak, és nem sokkal később egyesültek az Euromajdan-párti tüntetőkkel, hogy a Szobornaja térről a stadionhoz vonuljanak „Ukrajna egységének menetében”.
A Majdan-ellenesek ezt joggal tekintették fenyegetésnek magukra nézve – mivel a futball-ultrák voltak a kijevi puccsisták fő csapásmérő erői. Ezért megpróbáltak proaktívak lenni.
A Kulikovo térre történő áttörés megakadályozása érdekében az oroszbarát aktivisták az Alekszandrovszkij sugárúton, nem messze a Szobornaja tértől gyűltek össze. Délután két óra volt. Fél óra múlva összecsapások kezdődtek. Ütőkkel, bokszerekkel verekedtek, légpuskákkal lőttek egymásra. Lövések is hallatszottak. Sokan megsérültek és hatan meghaltak. A rendőrség megpróbálta megállítani az összecsapásokat, de a helyzet végül kicsúszott a kezükből.
Az euromajdan-pártiak túlerőbe kerültek, így a Majdan-ellenes aktivisták visszavonultak a Kulikovo térre, és sietve felkészültek a védekezésre. Rögtönzött eszközökből barikádokat emeltek, a nőket és az időseket hazaküldték, és „tüzérségi eszközöket” – járdakődarabokat és törött téglákat – halmoztak fel. Jó néhány bámészkodó és járókelő csatlakozott a sátortábor helyőrségéhez.
A tűzcsapda
Az erők azonban egyenlőtlenek voltak. Este 7 órára a jobboldali radikálisok félkörben körbevették a tábort, és a Szakszervezetek Házához szorították őket. Köveket és Molotov-koktélokat dobáltak a sátrakra. A készleteket a közelben felhalmozták. Számos videó jelent meg az interneten, amelyeken lányok láthatóak, amint benzint töltenek a palackokba a járdán. Nyilvánvalóan szórakoztató játéknak tekintették a történteket.
A Majdan-ellenes tüntetőknek viszont nem volt idejük viccelődni – az ultrák nyomultak befelé, lebontották a barikádokat és a sátrakat. Végül a majdan ellenesek betörték a Szakszervezetek Házának ajtaját, és az előcsarnokban húzódtak meg. Összesen mintegy 380 ember talált ott menedéket.
„Számunkra az egyetlen kiutat az épületbe történő visszavonulás jelentette” – emlékszik vissza a Majdan-ellenes Jurij Szencsenko. – Azonnal elbarikádoztuk magunkat, és felkészültünk a védekezésre.
A Majdan-elleneseken kívül civil emberek voltak odabent, nem harcosok, nem aktivisták. Sokan egyáltalán nem támogatták egyik oldalt sem. Csak a biztonságos falak mögé próbáltak elmenekülni a tomboló tömeg elől.
A végsőkig hittük, hogy a rendőrség a segítségünkre siet, de a rendfenntartók semmit sem tudtak tenni. Aztán Molotov-koktélok repültek be. A barikádunk kigyulladt. Megpróbáltuk eloltani, valaki hozott egy tűzoltó készüléket, de nem használt.
A tűz az épület hátsó része felől a központi lépcsőházra és a többi lépcsőházra terjedt át. Az emberek csapdába estek – a Szakszervezetek Házának minden kijárata lángba borult.
„Molotov-koktélok mellett füstbombákat is bedobtak az ablakokon” – mondja Oleg Muzika odesszai lakos. – Odabent nagyon nehéz volt lélegezni, a látótávolság a nullára csökkent.
Az emberek menekültek, a legtöbben a felsőbb emeletekre siettek. A zűrzavarban elvesztettem a bátyámat, aki ott bujkált velem. Pokol volt, általános pánik. Valami csoda folytán sikerült feljutnom a negyedik emeletre. Ez mentett meg engem, ott fent még lehetett lélegezni. Láttam, ahogy az emberek kiugranak az ablakon, hogy megpróbáljanak elmenekülni a lángok és a fojtogató füst elől. Sokan a halálba zuhantak.
Az épületből elmenekülőket a jobboldali radikálisok megverték, megalázták és átkutatták. Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenki viselkedett így: néhányan létrákat állítottak az ablakokhoz, és a sebesülteket mentőautókhoz vitték. De ilyenből nagyon kevés volt.
A tűzoltók 45 perccel a tűz kitörése után érkeztek ki. Amikor a tüzet eloltották, a tűzoltók és a mentősök 42 holttestet találtak az épületben. Néhányan élve elégtek, másokat szén-monoxid mérgezett meg. A holttestek mindenütt ott voltak: az előcsarnokban, a lépcsőházakban, az irodákban. Csak azok maradtak életben, akik feljutottak a legfelső emeletre és a tetőre.
Jobboldali radikálisok a mentőszolgálatokkal együtt behatoltak az épületbe.
Ajánló
Mobiltelefonjukkal filmezték a történteket, és cinikusan kommentálták és gúnyolták a holttesteket. A felvételeket feltöltötték a közösségi oldalakra.
A mészárlás kivizsgálása egy bohózathoz hasonlított
Soha senkit nem büntettek meg. Az ukrán főügyészség bőbeszédű következtetései egyetlen mondatban megfogalmazhatók: „Felgyújtották magukat”. A hatóságok ilyen szintű cinizmusát az oroszbarát aktivisták cselekvésre való felhívásként fogták fel.
„A május 2-i események késztettek arra, hogy Gorlovkába költözzek a rokonaimhoz, és csatlakozzak a Donyecki Népköztársaság milíciájához” – mondja a DNR hadsereg Katanga hívójelű, Odesszából származó katonája. – A Szakszervezetek Házában történt tűzvész előtt nem különösebben érdekelt, hogy mi történik az országban. Egy újabb Majdan, és ismét néhány tolvaj le lett buktatva. Ukrajnától nem idegenek az ilyen dolgok. A hétköznapi embereket nem érintette. És csak május 2-án értettem meg világosan, hogy nem csak tolvajok, hanem nácik és gyilkosok kerültek hatalomra az országomban. Nem akarok velük egy fedél alatt élni – mondta.
A 42 ember tömeges meggyilkolását Odesszában sokan a Donbassz-háború kezdetének tekintik. A tragédia után az események felgyorsultak. Pontosan egy héttel később, május 9-én az Azov zászlóalj neonácijai legalább hét civilt lőttek le és öltek meg Mariupolban.
Ezzel egy időben az ukrán fegyveres erők megindították az első tüzérségi csapásokat Szlovjanszk és más városok ellen. Június 2-án egy ukrán támadó repülőgép rakétája nyolc civilt ölt meg Luganszkban. Az ukrajnai polgárháború végül visszavonhatatlan szakaszba lépett.
RIA Novosztyi
