– Van olyan álláspont, mely szerint a GULAG mechanizmusát azért gondolták ki, mert az országnak engedelmes, olcsó rabszolga-munkaerőre volt szüksége az iparosításhoz. A politika pedig, Sztálin ellenlábasainak és vetélytársainak eltávolítása, csupán mellékes szerepet játszott. Ön egyetért ezzel a véleménnyel?
Leonyid Borodkin*: – A GULAG létrejöttének oka kettős: politikai és gazdasági, ezeket nem lehet szétválasztani. Az 1936-38-as évek hangos politikai folyamatait, a régi bolsevik gárda és az értelmiség megsemmisítését az a törekvés diktálta, hogy a társadalomba beleoltsák a félelmet a rendszerrel szemben; ez megkönnyítette az irányítást felette. Ily módon a represszió részben hatalomtechnikai jelenség volt. Ám azután, hogy a nép ellenségeit szállító futószalag teljes kapacitással kezdett dolgozni, felmerült a kérdés, hogy mi legyen ezzel a hatalmas embertömeggel. Még 1924-ben elfogadták az OSZSZSZK javító-nevelő kódexét, amely kimondta: „Valamennyi javító-nevelő intézmény köteles az ott fogva tartottak munkájával fedezni önköltségeit, nem tévesztve szem elől ugyanakkor a nevelési célokat.” Vagyis voltaképpen a kezdetektől fogva arról volt szó, hogy az egész büntető-szisztémát bekapcsolják az ország gazdaságába. A GULAG, mint olyan, 1930-ban jött létre, addig a Szovjetunióban egyetlen láger volt, a Szolovki-szigeteken.
Ez az év – a „sztálini szakítás” ideje. Pontosan ekkor lépett végleg a Szovjetunió a gazdasági fejlődés mobilizációs útjára, s a NEP-et, ideológiájának képviselőivel együtt, likvidálták. Mint ismeretes, a cári Oroszország gazdasága az I. világháború előtt figyelemreméltó ütemben fejlődött – évi hat-hét százalékkal. Ez felzárkózó fejlődés volt. Oroszország Angliától mintegy száz évvel, Franciaországtól és Németországtól ötven évvel maradt el. De a gazdasági fejlődést nagyobb részben külföldi befektetések biztosították. Némely ágazatokban (például az elektrotechnikában vagy az ukrajnai kohászatban) a külföldi tőke részesedése megközelítette a száz százalékot. A húszas években a Szovjetunió csak saját belső tartalékaira számíthatott, külföldi invesztációk semmilyen szerepet sem játszottak a gazdaságban. Mindamellett 1925-re majdnem elértük az 1913-as szintet. Ugyanakkor a további fejlődés lehetetlen volt, amennyiben hiányzott az iparosításhoz szükséges bázis. S ha az állam a NEP keretein belül kívánt volna tovább fejlődni, nyitnia kellett volna a külföld felé, bevonnia az országba a külföldi befektetéseket. Vagyis, elkerülhetetlenül megkezdődött volna az átmenet egy szociáldemokrata berendezkedés irányába. Így válik érthetővé, hogy politikai megfontolásokból miért utasították el ezt a lehetőséget és választották a mobilizációs utat. A szakításhoz két összetevőre volt szükség: valutára és belső tőkére. Valutához akkor csak úgy lehetett hozzájutni, ha exportálják a gabonát. De a felvásárlási árakat az állam direktív módon határozta meg, azok elmaradtak a piacitól, ezért a parasztság megtagadta a gabona beszolgáltatását. Ezért kezdődött meg a kollektivizálás: ez volt a leggyorsabb módszer, hogy összegyűjtsék a gabonát, hogy azután kiszállítsák külföldre. A valuta-kérdést, noha csak részben, de úgy-ahogy megoldották, a belső tőkével nehézségek támadtak. Még Vitte** megjegyezte mellékesen, hogy Oroszországban sosem volt belső tőke. Azt csakis egy megtorló gépezet tudta biztosítani. Például, a húszas évek végén elhatározták, hogy fejlesztik az aranybányászatot: úgy tartották számon, mint a gabona után a második számú valuta-forrást. De a hatalom hamarosan rájött, hogy Magadánba vagy a távoli keletre önkénteseket szállítani túlságosan költséges. Az államkincstárban nem volt pénz, nemcsak az arany kitermelésére, de a kohászatra, útépítésre, erdőirtásra, s egyébre sem. A sztálini vezetés ezért elhatározta, hogy ezeket az ágazatokat költségek nélkül fejleszti, a rabok munkaerejét felhasználva. És az ötvenes évek közepéig az aranyat nálunk kizárólag a zekek*** termelték ki.
Ajánló
– Vagyis a GULAG gazdasági jelentősége összemérhető a GULAG-on kívüliével?
– Nem, aki ilyet állít, tévesen ítéli meg a GULAG-on fogva tartottak reális számát. 1946-48 között a számuk 2,5 -2,7 millió fő volt, az utánpótlás az ún. fasisztákkal együttműködők közül került ki. A többi években, 1937 és 1955 között, a GULAG-on raboskodók átlag-létszámát 1,2-1,5 millió főre tehetjük. A szovjet iparban huszonötmillió embert foglalkoztattak. Végeredményben, a bruttó nemzeti össztermelésnek átlag három százalékát adta a GULAG; egyes években ez a mutató tíz százalékig emelkedhetett. Ugyanakkor alá kell húzni, hogy a zekeket hatalmas ipari beruházásokon dolgoztatták, amelyek azután a szovjet gazdaság fejlődésének bázisául szolgáltak. Például a norilszki kombinátot teljes egészében GULAG-foglyok építették. A foglyok, a GULAG fennállásának egész időszaka alatt, mintegy ezer ipari objektumot építettek.
Ajánló
– Vajon effektív volt az ilyesféle munka?
– A GULAG gazdasági szisztémájának középpontjába kétségkívül a hatékonyságot állították. Éppen ezzel kapcsolatban léptettek életbe jelentős intézkedéseket 1940-ben. Ekkor a GULAG-ot tizenkét, a későbbiekben tizenöt, majd tizenhét ún. központi felügyelőség alá vonták, amelyek mindegyike a láger-ökonómia egyik vagy másik szektoráért felelt, a GULAG maga pedig, mai szóval élve, úgy működött, mint egy vállalkozás. Azonban, ellentétben az 1940-es intézkedések céljával, élesen csökkenni kezdett a láger-ökonómia hatékonysága, mert előzőleg megszüntettek egy sor, a zekekre ösztönzőleg ható körülményt. 1938-ban például, Sztálin utasítására, megszűnt az ún. beszámolók rendszere. Ennek az volt a lényege, hogy a terv túlteljesítése esetén a zek büntetését rövidítették, rögtön azon a napon, amikor a munka-hőstettet végrehajtotta. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1938 augusztus 25.-i ülésén, amelyen ezt tárgyalták, Sztálin így terjesztette elő a kérdést: „Nem lehetne a dolgon úgy változtatni, hogy ezek az emberek továbbra is munkában maradjanak – kitüntetéseket adni nekik, érdemrendet esetleg? Mert ha kiengedjük őket, magukhoz térnek, megint összeszűrik a levet az ellenséggel és kezdődik elölről. A lágernek az atmoszférája más, ott nehéz letérni a helyes útról.” Egyéb rendszabályokat is hatályon kívül helyeztek, amelyek, ha csak egy kicsit is, de ösztönözték a foglyokat a munkában. Példa erre, hogy 1932-ben „a Fehér-tengeri csatornát építő, különösen kiváló élmunkás foglyok” számára egy speciális zsetont adtak. Azt, akit ilyen zsetonnal „tüntettek ki”, amelyik lágerbe csak került ezután, mindenütt megillette egy sor kiváltság. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a politikaiak a legritkább esetben tudtak élni ezekkel a kedvezményekkel: a lágerben a nehézfiúk dirigáltak, az ilyenek jutottak, többek között korrupciós módon, a lágervezetőség banális megvesztegetésével, hasonló előnyökhöz. Ismeretes a GULAG vezetőjének, Naszedkinnek 1941 május 13-án kelt utasítása. Ebben ezt is közölte, egyebek mellett: „A Szovjetunió szovhozaiban és a munkatáboraiban folyó mezőgazdasági termelés önköltségeinek összehasonlítása során kimutatásra került, hogy a munkatáborok termelési önköltségei jelentősen meghaladják a szovhozokéit.” S ráadásul közbeszólt a háború – a legnehezebb évek a GULAG-on fogva tartottak számára. Ha rápillantunk a zekek halálozási grafikonjára, három csúcspontot figyelhetünk meg. Az elsőt 1932-ben látjuk, amikor a halálozási arány 15 %-ra emelkedett, az éhínség következtében. A másik az 1947-es év: 7 %, szintén az éhínség miatt. 1942-43-ban a foglyoknak a fele halt éhen: 1942-ben az arány 24,2 %, 1943-ban 22,4 % volt. A többi évben a halálozási arány nem emelkedett 2-5 % fölé. Ne feledjük, a Szovjetunió lágereit 15-18 millió ember járta meg, akik közül másfél millióan ott lelték
halálukat.****
– Az államvezetés, az eredményeket látva, próbált változtatni a helyzeten?
– 1947 után fogtak új intézkedésekbe, amikor kiderült, hogy a GULAG nemhogy hasznot nem hajt a népgazdaságnak, de komoly költségvetési támogatásra szorul. 1947-ig ilyen cinikus kirohanásokkal találkozunk a GULAG vezetésének instrukcióiban, mint: „A munkatáborokban mindenképpen olyan körülményeket szükséges teremteni a termelőmunkához, amelyben az őrizetesek megértik, hogy nem üdülőtelepen vannak, ahol rossz szokás szerint kerülik a munkát és az állam költségére töltik az időt, hanem munkatáborban, ahol dolgozni kötelesek.” De a korbács egyre kevésbé hatott, áttértek hát a mézesmadzagra. 1948-ban Csernisov belügyminiszter-helyettes egy bizalmas tájékoztatóban azt írta, hogy a GULAG-ot a népgazdasághoz kell közelíteni. Novemberben pedig, Kruglov belügyminiszter egy rövid írásos jelentést terjesztett a Minisztertanács elé, „A javító-nevelő munkatáborokban és kolóniákban folyó munka termelékenységének fokozásáról”. A következő módszereket ajánlotta a foglyok ösztönzésére: a jól dolgozók büntetési idejének csökkentése, körülményeik javítása, bérezés bevezetése. Ezeket az iniciatívákat jóváhagyták és Kruglov már augusztus 3-án elküldte Sztálinnak az 1949-es év első feléről szóló jelentést a munkatáborok és -kolóniák munkájának eredményéről. Ebben írja, hogy „Jelentősen nőtt a foglyok munkateljesítménye, megerősödött a munka- és a lágerfegyelem.”.
– Milyen bérezést kaptak munkájukért a zekek?
Ajánló
– A garantált minimum az „odakint” végzett hasonló munkáért járó fizetés tíz százaléka volt. A központi felügyelőségek egész sorában, ez az érték 30-40 %-ra rúgott. Az átlagos havi juttatás 250 rubel körül volt. A zekek a keresetüket mind gyakrabban hazaküldték. Csak a vorkutai láger statisztikája szerint, 1951 második félévében 683000 rubelt küldtek haza. Természetesen, ezeket a lépéseket a vezetőség nem humánus megfontolásokból tette, hanem abból a számításból, hogy a fogva tartottak a keresetüket a számukra létesített boltban költsék el ennivalóra, következésképpen, még hatékonyabban dolgozzanak. Ezekben az években vált szokásossá az a gyakorlat, hogy a zekeket bérbe adták egyik vagy másik minisztériumnak munkára. Például, 1951 január 1.-i adat szerint, a lágerekben 2,5 millió foglyot tartottak fogva, közülük 572000 főt dolgoztattak egyéb minisztériumok szerződéses munkáin. Szembetűnő a GULAG legfelső vezetésének és az egyes lágerek parancsnokainak ellenérdekeltsége. Az előbbiek a tervek maradéktalan teljesítésében voltak érdekeltek, melyért Sztálin előtt a fejükkel feleltek. Kitüntetéseket kaptak a zekek sikeres munkájáért. Így hát a GULAG legfelső vezetésének az volt az érdeke, hogy vigyázzon a foglyok életére és egészségére – szintén nem emberségből, hanem gazdasági okokból. Ezzel szemben, az alsó szintű lágervezetésnek semmi ilyesmi nem állt érdekében. Ez utóbbi, csakis korrupció révén tudta megszedni magát. Az iratokban felettébb jellemző esetekkel találkoztam. Például, a lágerparancsnok lekapcsolt egyet a zekeknek járó húst szállító 16 vagonból, s azzal helyben üzérkedett.
– Mégis, a GULAG-ökonómia bebizonyította önnön hatékonyságát? Megcáfolta a klasszikusoknak azt a tételét, miszerint a kényszermunka nem lehet hatékonyabb mint a szabad akaratból végzett munka?
– Nem. Meg kell mondani, hogy 1947 után a zekek helyzete némileg javult. De ettől nem vált hatékonyabbá a kényszermunka. A GULAG nem térítette vissza önköltségeit, a ráfordított dotáció nőttön-nőtt. Például az 1954-es év adatai szerint, a kiadások 270 millió rubellel haladták meg a „megtermelt költségeket”. Hogy az éhínséget elkerüljék, a felső vezetés 46 millió rubelt elvont a fogva tartottak keresetéből. Az 1955-ös évre a GULAG költségvetésének deficitjét, ha szabad így mondani, 859 millió rubelre tervezték. Rohamosan növekedett a bürokratikus apparátus, amely egyre több pénzt nyelt el. 1954-ben, tíz hónap alatt, a GULAG-ba 329501 akta érkezett be, kiküldtek onnét 259345-öt, és számításba véve az alegységek utasításait, instrukcióit is, az akták száma meghaladja a 709000-et. Az igazgatási szervekre a GULAG költségvetésének 10 %-át fordították és még 25 %-ot tettek ki a lágerőrség költségei.
– Vagyis a represszió leállításának egyik oka azon tény felismerése volt az államvezetés részéről, hogy gazdasági szempontból a GULAG kimerítette önmagát?
– Igen, így van. Íme, egy egyszerű példa: az MVD összes objektumában azon munkások aránya, akik elmaradtak a teljesítménynormától, 10,9 % volt, a GULAG-foglyok esetében ez az arány 27,4 %. Továbbá, az ötvenes évek elejére a szovjet államvezetés számára világossá vált, hogy a Szovjetunió iparosítása gyakorlatilag befejeződött és beköszönt a „tudás ökonómiájának” korszaka, amelyre a GULAG-szisztéma alkalmatlanná vált. Kevesebb, mint három héttel Sztálin halála után, 1953 március 21-én, Berija (akkor az MVD vezetője) beterjesztette a Legfelsőbb Tanács Elnöksége elé az 1953-ra előirányozott építési tervek módosításáról szóló indítványát. Felvetette a GULAG-foglyok által elkezdett 22 hatalmas beruházás építésének leállítását, mint „a népgazdaság számára nem nélkülözhetetlenekét”. A mobilizációs gazdaság felépítésének terve emberek milliói életének árán valósult meg. Ténylegesen e pillanattól kezdődött a GULAG fölszámolása, amely de jure 1960-ig létezett.
* Leonyid Borodkin a Lomonoszov Egyetem professzora és a téma kutatója. Az interjú a „Russzkaja Zsizny” c. lap 2007 szeptember 28.-i számában jelent meg, Pavel Prjanyikov készítette. Zsemlye János fordítása.
** Szergej Juljevics Vitte, pénzügyminiszter 1892 és 1903 között
*** ’zek’: rab
**** A GULAG-ot (ideértve a húszas években előzőleg felállított „izolátorokat” stb. is) megjárt személyek számáról máig nincs standard adat. Hivatalosan 10 millió egykori GULAG-foglyot tartanak nyilván. Ez a szám a KGB archívumára támaszkodik. Ugyanakkor, csak a húszas évektől Sztálin haláláig (1953) terjedő időszakra vonatkozik. Ezenkívül, hiányosak az adatok azokról a személyekről, akik több kényszermunka-tábort is megjártak különböző időben, vagy egyet többször is. Végül, hiányoznak a hivatalos „statisztikából” azok, akiket közvetlenül 1917 után vagy 1953-at követően sújtott a represszió. A hivatalos adat szerinti 10 millió fogvatartottból mintegy 3 és fél millió fő volt politikai elítélt, akik közül csaknem nyolcszázezer embert végeztek ki. Borodkin professzor számításai tehát óvatosan hozzávetőlegesek lehetnek, s nem tudni, figyelembe vette-e a külföldi foglyokat is.
